Frontvonalban

A klímaváltozás már most tapasztalható hatásai nem merülnek ki a természeti katasztrófákban, bár ezek a legegyértelműbb és leglátványosabb jelek. Hagyományosan azokat tekintjük a frontvonalban lévőknek, akik elszenvedik a katasztrófákat, veszélyeztetett területen laknak, illetve azokat, akik részt vesznek a mentési munkálatokban. A mentális egészségre gyakorolt hatás tekintetében értelmeszerűen azok a legveszélyeztettebbek, akik átéltek egy katasztrófát, hiszen ez az élmény sokkoló és rengeteg veszteséggel jár, gyakran alakul ki utána poszttraumás stressz. A mentőcsapatok tagjai és a segélyszervezetek munkatársai, valamint a katasztrófákról tudósító újságírók ugyancsak hatalmas stressznek vannak kitéve. Ők azok, akikről egyértelműen látható, hogy a frontvonalban élnek, dolgoznak, így a traumatikus események után a legnagyobb eséllyel kapnak támogatást a feldolgozáshoz. 

A veszélyeztetett területen élők esetében a szorongástól a rettegésig terjedő skálán mozognak az érzelmi hatások, a tartós stressz, a tehetetlenség és kilátástalanság érzése ugyancsak megterheli a mentális és fizikai egészséget. Ezeket a területeket általában mindig messzire, egy másik kontinensre lokalizáljuk gondolatban, és elméletileg jogosnak tartjuk a támogatást, a valóságban azonban ez a csoport már ritkán kap hathatós segítséget. Arra viszont már ritkán gondolunk, hogy Magyarországon is élnek olyanok, főként a mezőgazdaságban dolgozók, akik a hibás vízgazdálkodási politika és a felmelegedés, illetve az egyre súlyosbodó aszályok miatt a klímaváltozás frontvonalába kerültek anélkül, hogy tudnának róla.

A frontvonalban dolgozók következő csoportját azok a szakemberek alkotják, akik küzdenek a talajjavításért, a vízmegtartásért, az erdőkért, miközben folyamatosan látják a károkat, a pusztítást és naponta látják, élik meg, hogy túl kevés történik, túl későn. A klímakommunikációval foglalkozó szakemberek, a fenntarthatóságért dolgozók ugyancsak nehéz helyzetben vannak, mert egyfajta lehetetlen küldetésre vállalkoztak: hogyan kommunikálhatjuk a tudósok által elért eredményeket úgy, hogy az cselekvéshez vezessen, mikor sokan érzik, hogy késő, de ha ezt leírják, kimondják, akkor megbélyegzik őket, arról nem is beszélve, hogy a cenzúra még mindig működik és az elvárás az, hogy "ne riogassanak". Nem beszélve arról a válságról, amelybe a romló helyzet sodorhatja azokat, akik egy életen át hittek és dolgoztak a fenntarthatóságért és most rájönnek, hogy ez egy illúzió. 

A klímaváltozást kutatók tekinthetők akár egy külön csoportként is, mivel ők látják az adatokat, tudatában vannak a változások mértékének, sebességének, és az elégtelen kommunikációnak. Angolul tudók számára érdekes olvasmány lehet az "Is this how you feel?" honlap, ahol a Joe Duggan tudománykommunikációs szakember 2014-2015-ben megkérdezett vezető klímatudósokat, hogy hogyan éreznek a klímaváltozással kapcsolatban, majd 5 évvel később újra feltette a kérdést. A válaszok megrázóak. Részlet egy 2020-ban írt második levélből:

"Mit érzek ezzel kapcsolatban? Még mindig nagyon aggódom. Mélységesen szomorú is vagyok. Valószínűleg szomorúbb vagyok, mint öt évvel ezelőtt. Tehetetlennek és bizonyos mértékig bűnösnek érzem magam. Úgy érzem, hogy állampolgári és anyai kötelességemet nem teljesítettem, mert nem tudtam elég jól kommunikálni a helyzet sürgősségét ahhoz, hogy időben érdemi cselekvést váltsak ki.

Amit most csinálunk, az egy ellenőrizetlen, kockázatos kísérlet a bolygóval, amelyen élünk.

Sajnos semmi intelligens nincs ebben a viselkedésben."

Professor Katrin Meissner
Director, Climate Change Research Centre
University of New South Wales
2020. február 19.

Amikor frontvonalban dolgozókról van szó, van egy csoport, akikre szinte soha nem gondolunk: a pedagógusok, az óvónők és tanárok. Egyrészt sokszor több időt töltenek a gyermekekkel, fiatalokkal, mint a szüleik, másrészt ők nevelik a generációkat, akik felnőve már egy másfajta világban fognak élni. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy a gyermekeket és kamaszokat milyen arányban érinti a klímaszorongás, nagy eséllyel ők találkoznak (a szülők után) először, szakemberként a klímaváltozás mentális egészségre gyakorolt hatásaival, amihez semmilyen segítséget, képzést nem kapnak - miközben ők maguk is küzdhetnek magánemberként, szülőként a klímaszorongással, klímagyásszal (aminek kezeléséhez ugyancsak nem kapnak támogatást, mivel a téma szinte tabu). Egyébként is túlterheltek, és ha elkötelezettek, elvégezték a Fenntarthatóság tantárgy tanításához szükséges képzést, esetleg olyasmit kell tanítaniuk, amiben (már) nem hisznek, ami ellentétes a személyes meggyőződésükkel. Nincsenek felkészítve arra, hogy hogyan kommunikáljanak a gyerekekkel vagy a szülőkkel. 

A segítő szakemberek (pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, szociális munkások) és spirituális vezetők ugyancsak frontvonalban dolgozóknak számítanak, hiszen a klímaszorongással, klímagyásszal küzdők hozzájuk fordulnak segítségért, támogatásért, és azok, akik eredetileg más problémával keresik fel őket, behozhatják ezt a témát is. Azonban a segítő sem immunis, és nem feltétlenül van felkészülve az ilyen kliensek támogatására. Az APA által végzett felmérés azt mutatja, hogy a terapeuták 72%-a (!) számol be aggodalomról, több, mint 50%-a jelezte, hogy a praxisában lévő klienseknél felmerült a téma, és 30%-nál kevesebben érezték úgy, hogy fel vannak készülve az ilyen kliensek fogadására. Vagyis hatalmas az igény a szakemberek képzésére, mivel a hagyományos klinikai paradigma nem fedi le a klímaszorongással küzdő kliensek igényeit. És itt is érvényes az, ami a pedagógusok esetén: hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szakember is ember, szülő, akit ugyanúgy érint a klímaváltozás és annak mentális egészségre gyakorolt hatásai. És bár számos eszközt ismerhet, amivel magát karbantartja, ez a fajta fenyegetés precedens nélküli, és új módszereket igényelhet - vagyis a terapeutáknak is szüksége lehet az eszköztáruk bővítésére és egy megtartó közegre. 

A frontvonalban dolgozók támogatása a klímapszichológia iránt elkötelezettek számára kiemelt fontosságú - ahogy a járvány idején az egészségügyben dolgozók, most ők is megérdemlik, hogy minden segítséget megkapjanak (beleértve a pszichés támogatást) a munkájukhoz. 

Photo by Kym MacKinnon on Unsplash