Ne feledkezzünk meg a rettegésről – Mélyebb gyógyulás a metakrízis idején

Felkértem a világ legnagyobb Deep Adaptation csoportjának társadminisztrátorát, hogy ossza meg gondolatait azokról a nehéz érzelmi tapasztalatokról, amelyekkel azok az emberek szembesülnek, akik ráébrednek a metakrízis és az összeomlás valóságára. Ebben az esszében Csapó Krisztina amellett érvel, hogy ezeknek az érzelmeknek egy speciális szorongásként való értelmezése nem segít. Sokkal többet nyerhetünk, ha rettegésként, gyászként, traumaként és morális sérülésként ismerjük fel azokat és így válaszolunk rájuk. A bejegyzés végén nyitva hagytam a kommenteket, hogy megoszthassatok releváns forrásokat és kezdeményezéseket.
Köszönöm,
Jem
(Kép: Ellis Rosen, Climate therapy)

Hogyan tudjuk megőrizni a lelki egyensúlyunkat ilyen időkben? Ez a kérdés újra és újra felmerül azokban a közösségekben, amelyek a káros természeti és társadalmi szintű változásokkal foglalkoznak – különösen akkor, amikor a társadalmi összeomlás lehetőségével néznek szembe. Hat éve veszek részt aktívan a nemzetközi Deep Adaptation mozgalomban – beleértve a legnagyobb ilyen nemzeti csoport facilitálását is, – és ez alatt az idő alatt egyre világosabbá vált számomra, hogy mi segít, és mi nem. Ha tisztán szeretnénk látni, akkor azzal kell kezdeni, hogy komolyan vesszük az érzelmi valóságot, amellyel az emberek együtt élnek, miközben a maga valójában szembesülnek helyzetünk teljes súlyával.

Arra jutottam, hogy ha az emberek – különösen a fiatalok – megéléseit „klímaszorongásnak” nevezzük, az gyakran téves diagnózis. Félrevezető, mert azt sugallja, hogy ez pusztán a generalizált szorongás egyik változata, ezáltal patologizál olyan reakciókat, amelyek teljesen érthetők és valójában arányosak a helyzettel. És nem is segít, mert a szorongás kezelésére irányuló ismert stratégiák gyakran nem érik el a mélyebb szenvedés szintjét, sőt, olykor szégyent vagy alkalmatlanságérzést is eredményezhet, amikor a „szorongás” nem múlik el.

Amikor 2019 nyarán csatlakoztam a nemzetközi és a magyar Deep Adaptation Facebook-csoportokhoz, amit érzékeltem, az nem elsősorban szorongás volt, hanem egzisztenciális rettegés: egy mély, gyakran bénító vízió egy katasztrofális jövőről, amely egyszerre tűnik elkerülhetetlennek és kezelhetetlennek. Ez nem valamilyen megfoghatatlan nyugtalanság volt, hanem racionális válasz az ökológiai összeomlás, a társadalmi szétesés és az elégtelen politikai intézkedések egymásba fonódó folyamataira. Nagyon hasonlít arra, amit a szakirodalom pre-traumás stresszként ír le: annak az átélése, hogy a rombolás már elkezdődött, és várhatóan folytatódni fog.

Bár a traumaelméleti megközelítések több, mint egy évtizede jelen vannak a klímapszichológia újonnan formálódó területén, az általános pszichológiai diskurzusban mindmáig nem váltak központivá. A „klímatrauma” fogalmát leggyakrabban ma is a klímaváltozáshoz kapcsolódó katasztrófák pszichés utóhatásaként értelmezik, jellemzően a poszttraumás stressz zavar (PTSD) keretében. Ugyanakkor egyre növekvő kutatási anyag utal arra, hogy egyes emberek számára már önmagában a klímakrízis léptékének, súlyosságának és elkerülhetetlenségének tudatosulása is traumatizáló lehet. Ez a felismerés szétzilálhatja az ember biztonságérzetét, a folytonosságba vetett hitét és a jövőbe vetett bizalmát, és a mindennapi élethez tartozó döntéseket is befolyásolhatja: a tanulmányok és a pályaválasztás, a gyermekvállalás dilemmája, vagy annak mérlegelése, hogy hol tűnik egyáltalán lehetségesnek – vagy etikusnak – elképzelni az életet. Ezek a témák újra és újra megjelennek a Deep Adaptation csoportokban, a DA Clubokban és az általam facilitált klímagyász-csoportokban.

Mélyebb szinten ez a törés úgy is értelmezhető, mint annak az elvesztése, amit a traumaelmélet az „alapfeltevések világának” nevez: azoknak a magától értetődő hiedelmeknek a megrendülése, hogy a világ kiszámítható, hogy az erőfeszítés jutalomhoz vezet, és hogy a jövő érdemben alakítható. Amikor ezek az alapfeltevések megrendülnek, az emberek nemcsak distresszt élnek át, hanem az értelem, az identitás és a morális tájékozódás mély elvesztését is. A hosszú ideje hordozott narratívák arról, hogy ki vagyok, mi számít, és milyen életet érdemes élni, elkezdenek széthullani.

A rettegés mellett egy másik visszatérő tapasztalat, amellyel találkozom, a morális sérülés: az a mély egzisztenciális seb, amely abból fakad, hogy tanúi vagyunk, részesei vagyunk, vagy cinkosnak érezzük magunkat olyan rendszerekben, amelyek súlyos károkat okoznak, miközben elárulják alapvető értékeinket. Ide tartozik annak a tudata is, hogy saját társadalmunk – és gyakran a saját életmódunk – hozzájárul az ökológiai pusztításhoz, és ezt a bűntudat, a szégyen, a harag és a tehetetlenség érzései kísérik.

Ha ezeket a megéléseket elsődlegesen szorongásként keretezzük, az magában hordozza a bagatellizálás és az érvénytelenítés kockázatát. A rettegés, a trauma és a morális sérülés nem „alakítható át” ugyanúgy cselekvéssé, ahogyan azt a szorongás esetében gyakran feltételezzük. A pszichológiában a szorongással együtt jár a bizonytalanság és ebben hallgatólagosan benne van az a lehetőség is, hogy a fenyegetés megfelelő cselekvéssel elkerülhető. A rettegés ezzel szemben akkor jelenik meg, amikor a sérülés már nem hipotetikus, hanem már zajlik, és azok a rendszerek, amelyeknek védelmet kellene nyújtaniuk, maguk is részei a problémának. Ez nem pusztán egy jelzés, ami hatékonyabb cselekvést követel, hanem egy válasz a biztonságról, a haladásról és a folytonosságról alkotott alapvető feltételezéseink eróziójára.

A rettegés „cselekvéssé alakítására” tett kísérletek gyakran félreértik azt, ami valójában kifejeződik. Akaratlanul is újratermelhetik azokat a dinamikákat, amelyek magát a szenvedést létrehozzák: sürgetést cselekvőképesség nélkül, felelősséget hatalom nélkül, érzelmi munkát strukturális változás nélkül. Ebben az értelemben a rettegés nem a megküzdés vagy a motiváció kudarca, hanem érthető és adekvát válasz a metakrízisben való létezésre – egy olyan állapotra, amely meghaladja azokat a viselkedéses és kognitív kereteket, amelyekbe a pszichológia és a pszichoterápiás szakma gyakran megpróbálta bezárni.

Amit ma klímaszorongásként írunk le, és a hozzá kapcsolódó beavatkozások jelentős része, továbbra is a polikrízis szintjén marad. Ezek a megközelítések az egymásra rakódó ökológiai, társadalmi és politikai válságok tüneteit próbálják kezelni anélkül, hogy foglalkoznának azzal a mélyebb kérdéssel, hogy egyáltalán miért is bomlanak fel civilizációnk alapjai. Én a metakrízis kifejezést részesítem előnyben, mert ez a polikrízis mögött húzódó okokra mutat rá: a kizsákmányoló gazdasági dinamikákra, az élő világtól elszakított kapcsolatokra, azokra a társadalmi struktúrákra, amelyek fenntarthatatlan működésünkhöz követelik meg az alkalmazkodást, és – mára – a jelentésalkotó rendszereink szétesésére. Ebből a nézőpontból a rettegés nem olyasmi, amit „meg kell oldani”, hogy a „normális működés” helyreálljon – különösen akkor, amikor maga a „normális” is a probléma része.

Itt válik igazán hasznossá a klímatrauma keretrendszere. Az egyik megközelítés szerint a bioszféra pusztítása és az erre adott kollektív válaszok elégtelensége részben abból a kollektív traumából fakad, amelyet sokan átéltünk olyan kultúrákban felnőve, amelyek elszakították a tudatunkat az élő világtól, és mély bizonytalanságérzetet ültettek belénk. Ezen túlmenően maga a klímakáosz is felfogható egy sajátos kollektív trauma forrásaként. Ez lehetővé teszi, hogy a klímakrízissel kapcsolatos érzelmeket ne egyéni patológiákként, hanem egy példátlan, folyamatos fenyegetésre adott válaszként értsük, amely alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy mit jelent embernek lenni. Itt kínál kulcsfontosságú újra keretezést Zhiwa Woodbury munkája. Ahogyan ő fogalmaz:

„Ha őszintén, a traumatológia lencséjén keresztül tekintünk erre az egyre mélyülő egzisztenciális válságra, akkor az egy teljesen új, precedens nélküli, magasabb rendű trauma-kategóriát tár fel: a klímatraumát. Ennek a traumának az a sajátossága, hogy egy mindent átható, folyamatosan növekvő fenyegetést jelent a bioszférára, amely közös identitásunkat kérdőjelezi meg… Mivel szuperordinált, a klímatrauma folyamatosan aktivál minden korábbi traumát – személyeset, kulturálisat és transzgenerációsat – és ez mindaddig folytatódik, amíg teljes mértékben el nem ismerjük.”

Így értelmezve a klímakrízissel kapcsolatos szenvedés nem pusztán stresszorok felhalmozódása, és nem a reziliencia vagy a megküzdés hiánya. Annak a pszichés hatását tükrözi, hogy egy olyan állapotban élünk, amely gyökerénél destabilizálja az identitást, az értelmet és a morális tájékozódást.

Ezen a lencsén keresztül nézve nem az a fő kérdés, hogy hogyan kezeljük a distresszt, hanem az, hogy hogyan támogathatók a mélyebb gyógyulási folyamatok – egyéni, közösségi és kollektív szinteken. Ahelyett, hogy a kellemetlen érzések csökkentésére fókuszálnánk, ez a keretezés teret nyit a gyásznak, az újra orientálódásnak és annak a lassú munkának, amely az értelem újjáépítéséhez szükséges egy olyan világban, ahol a régi bizonyosságok már nem érvényesek. Amivel szembenézünk, nem pusztán pszichológiai kihívás, hanem kollektív küszöbélmény: egy liminális időszak, amelyben az ismerős jelentésrendszerek szétesnek, az újak pedig még nem születtek meg.

Számomra a gyógyulás ebben a kontextusban az igazság kimondásának és a gyásznak a közös folyamataiban bontakozik ki – abban, hogy tanúi legyünk a veszteségeknek, ne pedig leválasszuk magunkról. Amikor csatlakoztam a Deep Adaptation csoportokhoz, a félelem számos megnyilvánulása mellett leggyakrabban a gyász jelent meg, még ha ezt a szót nem is használták. Ehelyett különféle veszteségekhez kapcsolódó érzések kerültek felszínre: ökoszisztémák pusztulása; megterhelt vagy megszakadt kapcsolatok, amikor barátok vagy családtagok nem értették meg az aggályokat vagy az értékeket; valamint a társadalmi és politikai rendszerekbe vetett bizalom eróziója, amelyeknek védelmet kellett volna nyújtaniuk.

Az emberek nemcsak azt gyászolták, ami már elveszett. Sok megnyilvánulás azokra a veszteségekre vonatkozott, amelyek még kibontakozóban vannak, vagy nagy valószínűséggel be fognak következni, és ez az, amit anticipációs gyásznak nevezünk: egy olyan folyamat, amely jól ismert például a terminális betegségek kontextusában. Itt válik különösen félrevezetővé az öko- vagy klímaszorongás fogalma. Amikor a veszteségek nagy valószínűséggel bekövetkeznek, vagy strukturálisan beágyazottak, az uralkodó érzelmi folyamat nem a bizonytalanság által vezérelt szorongás, hanem a gyász. Az anticipációs gyászt szorongásként leírni kategorizálási hiba – hasonló ahhoz, mint amikor a rettegést szorongásnak nevezzük.

Egy másik, mélyen destabilizáló veszteségforma is újra és újra megjelent: a jövőkép elvesztése. Az emberek arról beszéltek, hogy elveszítették a jövő látóhatárát – azokat az életeket, reményeket és pályákat, amelyek csendben strukturálták a jelentést és a motivációt. Ami itt megjelent, nem egyszerűen a bizonytalanságtól való félelem volt, hanem annak a jövőnek az összeomlása, amely korábban irányt és célt adott.

Férjem hirtelen halála után személyes szinten mentem át egy nagyon hasonló folyamaton: nemcsak egy szeretett személyt gyászoltam, hanem egy olyan jövőt is, amely többé nem bontakozhatott ki úgy, ahogyan elképzeltem. Évekkel később ugyanezt a pszichológiai mintázatot kezdtem felismerni kollektív szinten, halálesetből fakadó veszteségélmény nélkül is. A jövőkép elvesztése a haláleseti veszteség esetében egy „másodlagos” veszteség, a klímagyász esetében elsődleges veszteséggé válik: az adottnak vett lehetőségek, az örökölt narratívák a fejlődésről és haladásról, a biztonság és az „emberi lét megszokott módjainak” eltűnése kerül előtérbe. Ez a hiány önmagában is mélyen dezorientáló és traumatizáló lehet.

Amikor összeomlik egy jövő, amelyért érdemes dolgozni, küzdeni, azt gyakran értelem- és motivációvesztés követi. A korábbi erőfeszítések értelmetlennek tűnhetnek, a jelen esetében pedig a megéléssel szemben előtérbe kerül a túlélés. Ez nem szorongás amiatt, hogy mi történhet, hanem gyász azért, ami többé nem lesz lehetséges – az elképzelt jövő nem reményeket és álmokat hordoz, hanem rémálmokat. Amíg ragaszkodunk ahhoz, ami lehetett volna, bármilyen más lehetséges jövő felé való mozgás blokkolva marad.

Ebben az értelemben a gyász világok közötti átjáróvá válik. Ez a megértés már az eredeti Deep Adaptation tanulmányban is jelen volt, amely arra hívta az olvasókat, hogy lépjenek hátra, tegyék fel a „mi van, ha igaz” kérdését, és engedjék át magukat a gyásznak, és ha sikerült valamennyire leküzdeni a folyamattal természetes módon együtt járó félelmet, találjanak új értelmet az élet, a cselekvés számára. Maga a Deep Adaptation megközelítés szándékoltan egyszerű: három alapérték – együttérzés, tisztelet és kíváncsiság –, valamint négy kérdés, amelyek közös nyelvet kínálnak ahhoz, hogy jelen tudjunk maradni ebben a liminális térben, ahelyett hogy kész válaszokat írnának elő.

Számomra a Deep Adaptation egyfajta laikus spiritualitást testesít meg. Nem hitrendszert vagy a valóságból való menekülést, hanem orientációt akkor, amikor az értelem, a bizonyosság és kontroll megszokott formái eltűntek. Egy meghatározás, amelyhez gyakran visszatérek, úgy írja le a spiritualitást, mint a törekvést arra, hogy a lehető legjobb emberi lények legyünk. Ebben az értelemben a spiritualitás nem a transzcendenciáról szól, hanem arról, hogy hogyan élünk, hogyan kapcsolódunk és hogyan vállalunk felelősséget veszteségek és korlátok közepette. Meggyőződésemmé vált, hogy éppen ez a fajta spiritualitás kulcsfontosságú ahhoz, hogyan válaszolhatunk konstruktívan a környezeti és klímakáoszhoz kapcsolódó rettegésre, traumára, gyászra és morális sérülésre.

Minden spirituális kérdésfelvetés középpontjában az identitás kérdései állnak: Ki vagyok én? Mit jelent embernek lenni? Ezek pontosan azok a kérdések, amelyeket a gyász éles fókuszba hoz. A veszteségek halmozódásával a megszokott identitás felbomlik. Szerepek, törekvések és önértelmezések vesztik érvényüket, gyakran egyfajta személyes összeomláshoz vezetve, amelyben nemcsak külső, hanem belső dolgok is elvesznek. Ebben az értelemben a spiritualitás nem menekülés a fájdalom vagy a valóság elől, hanem a jelenlét és a kapcsolódás elmélyülése: ahogyan Joanna Macy emlékeztetett bennünket, a gyásszal és a rettegéssel való együtt maradás kapuvá válhat ahhoz, hogy emlékezzünk valódi identitásunkra, mint az élő Föld élő tagjai, nem pedig tőle elkülönült egyének. E nézőpontból a klímatrauma gyógyítása elválaszthatatlan bizonyos egzisztenciális és spirituális kérdések feltevésétől – olyanokétól, amelyek nem végleges válaszokat keresnek, hanem amelyekkel megtanulhatjuk, hogy hogyan maradhatunk jelen azzal, ami fáj, ami számít, és ami gondoskodást igényel. Stephen Wright tiszteletes szavaival élve: a mélyalkalmazkodás spirituális lesz – vagy semmilyen.

Ezt a folyamatot azonban akadályozhatja mind szakmai, mind spirituális elkerülés. Ezek az elkerülő stratégiák gyakran a túlterheltségből fakadnak. Amikor a válság érzelmi és egzisztenciális súlya meghaladja azt, amit egyének vagy kultúrák képesek lennének elhordozni, erős késztetés jelenik meg a fájdalomtól való eltávolodásra, technikák, diagnózisok vagy transzcendens narratívák irányába. A pszichológiai nyelv használható arra, hogy bizonyos keretek között tartsa azt, ami valójában egy mélyebb seb; a spirituális nyelv pedig megnyugvást vagy távolságot kínálhat ott, ahol jelenlétre lenne szükség. A gyászt azonban nem lehet megkerülni következmények nélkül. Még ha nem is ismerjük fel, halad a saját útján – megjelenhet tagadásként, haragként, alkudozásként, depresszióként vagy érzelmi tompaságként –, és arra hív, hogy elismerjük és megtartsuk, ne pedig „kezeljük”.

Fontos azt is felismerni, hogy ezek a dinamikák nem univerzálisak. Amit leírok, nagyrészt a domináns, iparosodott és viszonylag privilegizált társadalmak tapasztalatait tükrözi, ahol a stabilitás és a haladás feltételezései hosszú ideig megkérdőjelezetlenek voltak. Sok őslakos közösség, háborús övezetekben élők vagy azok számára, akik már most tapasztalják a klímakrízis hatásait, a veszteség és a bizonytalanság nem a jövő fenyegetése, hanem a jelen valósága, sokszor régóta fennálló állapot. Ezekben a kontextusokban a klímatrauma kevésbé egy elképzelt jövő összeomlásaként, inkább történelmi és strukturális ártalmak folytatásaként élhető meg.

Ugyanakkor a privilegizáltabb népességek adják annak a domináns globális rendszernek a pszichológiai és gazdasági gerincét, amelyet Jem Bendell a Breaking Together című könyvében „imperialista modernitásként” ír le. A fogyasztói társadalmak és a növekedésalapú gazdaságok ezeknek a csoportoknak a folyamatos motivációjára és egy élhető jövőbe vetett hitére épülnek. Amikor ez a jövő egzisztenciális szinten bomlik fel, annak hatásai messze túlmutatnak az egyéni szenvedésen. Ezért a gyásszal és a traumával való komoly foglalkozás ezekben a kontextusokban nem elterelés az igazságosságról, hanem az egyik olyan tér, ahol a rendszerszintű változás vagy ellenállásba ütközik – vagy lehetővé válik.

A tét tehát az, hajlandók vagyunk-e együtt maradni azzal, ami feltárul. A rettegés, a gyász és az értelem elvesztése annak a módjai, ahogyan ez a pillanat megjelenik az emberi életekben. Rámutatnak annak a törésnek a mélységére, amelyben élünk, és azoknak a kereteknek a korlátaira, amelyek korábban segítettek értelmezni a világot.

A klímatraumával való munka nem hoz lezárást vagy feloldást. Figyelmet, őszinteséget követel és azt, hogy képesek legyünk kapcsolatban maradni azzal, ami fáj, és azzal, ami számít. Az értelem nem egyszerre áll helyre, hanem lassan formálódik újra abból, ahogyan figyelünk, ahogyan válaszolunk, és ahogyan felelősséget vállalunk egymásért és az élő világért.

Az, hogy hogyan tudjuk megőrizni a lelki, mentális egyensúlyunkat ilyen időkben, talán itt kezdődik: azzal, hogy teret adunk e pillanat nehéz érzéseinek, megtartjuk azokat, nem pedig magyarázatokat gyártunk vagy gyorsan túljutunk rajtuk. Örülök, hogy a Metacrisis Meetings Initiative teret ad ennek a fajta figyelemnek, és várom, hogy márciusban az online szalonban folytassuk a beszélgetést.

Csapó Krisztina