Az elmúlt években egyre több pszichológus és terapeuta tapasztalja meg, hogy a klímaválság nem csupán „téma”, hanem háttérvalóságként jelenik meg a terápiás térben. Nem mindig direkt módon, nem mindig „klímaszorongás” néven, hanem jövőképpel, gyerekvállalással, értelmetlenség-érzéssel, morális feszültségekkel összefonódva.
Ezt a folyamatot ragadja meg érzékenyen egy 2021-ben megjelent cikk a Gizmodo oldalán (Therapists Are Reckoning With Eco-Anxiety, Isobel Whitcomb), amely terapeuták, kutatók és klímainformált szakemberek tapasztalatain keresztül mutatja meg: a mentális egészségügy egésze tanulási folyamatban van.
A cikk egyik legerősebb vonulata nem az, hogy a klímaváltozás pszichés terheket okoz – ezt ma már sok kutatás alátámasztja –, hanem az, hogy a terapeuták maguk sincsenek kívül ezen a tapasztalaton.
Amikor a segítő szerep meginog
A cikk egy konkrét történettel indul: egy terapeuta, Andrew Bryant, először akkor szembesül igazán a klímaváltozás érzelmi súlyával, amikor egy kliens nem tudja eldönteni, vállaljon-e gyereket egy összeomlással fenyegető világban. A dilemmát hallva Bryantben nemcsak szakmai kérdések merülnek fel, hanem személyesek is: saját gyerekei, saját felelőssége, saját félelmei. Ez a pillanat kulcsfontosságú, mert világosan mutatja, hogy összeér a szakmai és a személyes érintettség.
A cikkben megszólaló szakemberek közül sokan hasonló élményről számolnak be:
– érzik, hogy a kliens által hozott félelem nem irracionális,
– azonban kaptak képzést arra, hogyan legyenek jelen egy kollektív, rendszerszintű krízis érzelmi következményeivel,
– és gyakran saját feldolgozatlan érzéseik is aktiválódnak a terápiás térben.
Miért bizonytalan a szakma?
A cikk több kutatást is idéz, amelyek szerint a terapeuták jelentős része nem érzi magát felkészültnek a klímaválság mentális egészségre gyakorolt hatásainak kezelésére. Bár sokan elismerik a probléma fontosságát, mégis gyakran úgy érzik, hogy ez „nem tartozik szorosan a praxisukhoz”. Ez az ellentmondás sokat elárul. A hagyományos pszichológiai képzés jellemzően egyéni problémákra, belső folyamatokra, múltbeli traumákra fókuszál. A klímaválság viszont:
-
nem egy egyszeri múltbeli esemény,
-
nem zárható le,
-
nem egyetlen személyhez kötődik,
-
és nem „megoldható” terápiás értelemben.
Ezért a megszokott eszközök sokszor nem működnek az elvárásoknak megfelelően. A megnyugtatás, az átkeretezés vagy a „reális gondolkodás” hangsúlyozása könnyen átcsúszhat bagatellizálásba, még akkor is, ha jó szándék vezérli a szakembert. A cikk több példát is hoz arra, hogyan lehet az ökoszorongást patologizálni: amikor a kliens élményét túlzónak, irreálisnak vagy „más problémák kivetülésének” tekintik. Ez nemcsak a kliens valóságérzékelését rendítheti meg, hanem a terápiás kapcsolat alapját is.
Az ökoszorongás mint érzelmi jelzés
A Gizmodo-cikk fontos hangsúlya, hogy az ökoszorongás nem feltétlenül kóros állapot. Több megszólaló – köztük Leslie Davenport és Susan Clayton – kiemeli: egy valós, egzisztenciális fenyegetésre adott érzelmi válaszról van szó. Ez a megközelítés a klímapszichológia álláspontját képvisel: az érzelmek itt nem eltüntetendő tünetek, hanem jelzések. Olyan belső reakciók, amelyek arra mutatnak rá, hogy az egyén kapcsolatban van a valósággal, amelyben él. Ugyanakkor a cikk is elismeri, hogy az ökoszorongás bénítóvá válhat, kiégéshez, visszahúzódáshoz vezethet. A kérdés nem az, hogy „jogos-e”, hanem az, hogyan lehet vele úgy dolgozni, hogy ne izoláljon tovább.
A terapeuta is érintett
A cikk talán legfontosabb üzenete az, hogy a terapeuta nem semleges megfigyelő. A klímaválság őt is érinti, és ha ezzel nem tud kapcsolatba kerülni, az óhatatlanul megjelenik a terápiás térben, elkerülés, védekezés, racionalizálás formájában. Caroline Hickman és Tree Staunton hangsúlyozzák: a szakember felelőssége nem az, hogy „megoldja” a klímaválságot a kliens számára, még csak az sem, hogy "kigyógyítsa" a tüneteiből, hanem hogy képes legyen együtt maradni az érzelmi valósággal, anélkül hogy saját védelmi mechanizmusait rávetítené.
A Gizmodo-cikk nem használja expliciten az „összeomlástudatos” kifejezést, mégis egy irányba mutat: a mentális egészségügynek számolnia kell azzal, hogy a klímaválság nem átmeneti stresszor, hanem a jelen és a jövő valósága.
A cikk végén bemutatott képzési kezdeményezések – amelyek nem technikákra, hanem szemléletváltásra fókuszálnak – pontosan ezt az irányt erősítik. Nem klímaspecialistákat akarnak képezni, hanem olyan szakembereket, akik nem fordulnak el attól, ami most történik.
Zárógondolat
A Therapists Are Reckoning With Eco-Anxiety azt mutatja meg, hogy a klímaválság pszichológiai következményeivel való munka nem opcionális, és nem is halogatható tovább. A pszichológia több irányzata foglalkozik a klímaválság mentális egészségre gyakorolt hatásaival (ökopszichológia, egzisztenciális pszichológia, környezetpszichológia), azonban ezek a megközelítések főként az érzelemszabályozásra, illetve arra fókuszálnak, hogy hogyan fordítható cselekvésbe a szorongás, és riták veszik figyelembe a kliensek szorongásnak látszó tünetei mögött az identitáskrízist, a morális sérülések traumáit és a jövőkép elvesztése, valamint a jövőben bekövetkező veszteségek miatti gyászt.
Ez is érdekelhet
