Fő tartalom átugrása
Klímapszichológia

Szülőnek lenni a klímaválság idején

Az utóbbi években egyre több szülő keres meg hasonló kérdésekkel. Nem mindig ugyanazokat a szavakat használják, de a mögöttük húzódó érzések ismerősek: bizonytalanság, bűntudat, tehetetlenség, és a gyerekek jövőjéért érzett aggodalom - olykor kétségbeesés. Az alábbi rövid megszólalások különböző helyzetekből érkező szülők hangját idézik meg.


„Két kisgyerekem van, és egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy amikor rájuk nézek, nem a felnőtt életüket képzelem el, hanem a hőhullámokat, vízhiányt és összeomló rendszereket. Néha azon gondolkodom, felelőtlen döntés volt-e gyereket vállalni. Nem tudom, hogyan lehet így szülőnek lenni.”

Sok szülő hordoz hasonló gondolatokat, még ha nem is mindig mondják ki őket ilyen egyenesen. Amikor a gyerek jövőjére gondolva félelem vagy bűntudat jelenik meg, az gyakran abból fakad, hogy a szülő komolyan veszi a felelősségét, és próbálja elképzelni, milyen világ vár a gyerekeire az ökológiai és klímaválság korában, szeretné felkészíteni egy olyan jövőre, ami számára is ijesztő. 

A gyerekvállalással kapcsolatos bűntudat sokszor ott bukkan fel, ahol a szeretet és a felelősség érzése nagyon erős. Ilyenkor a kérdés nem pusztán a döntésről szól, hanem arról a fájdalmas tapasztalatról, hogy a jövő feletti kontroll korlátozott. Nehéz elfogadni, hogy vannak folyamatok, amelyekre nincs közvetlen ráhatásunk, miközben a gyerekeink életéről van szó.

Ebben a helyzetben az is megjelenhet, hogy a szülő saját döntéseit kezdi megkérdőjelezni. Ez a belső vívódás sokszor nem valódi önvád, hanem annak a jele, hogy a jövő képe megrendült, és a megszokott életutak jelentése is bizonytalanná vált.

„A kilencéves fiam megkérdezte, hogy tényleg kihalnak-e az állatok, és hogy lesz-e még hó, amikor felnő. Láttam rajta, hogy fél, de nem akartam hazudni sem. Azóta folyamatosan azon gondolkodom, mit lehet őszintén mondani egy gyereknek egy ilyen helyzetben.”

Sok szülő számára ez az egyik legnehezebb helyzet: amikor a gyerek kérdez, és nincs egyértelmű, megnyugtató válasz. Ilyenkor könnyen megjelenik a feszültség az őszinteség és a védelem szándéka között. A szülő egyszerre szeretne igazat mondani, és közben megóvni a gyereket attól a súlytól, amit ő maga is érez. Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: vajon kit is próbálok védeni? A gyermeket vagy magamat? Mert ezek fájdalmas témák, nehéz erről úgy beszélni, hogy közben egy kicsit ne szakadna meg a szívünk, és természetes, hogy ezt legszívesebben elkerülnénk... 

A jövővel kapcsolatos kérdésekre sokszor nincsenek pontos válaszok, és a szülőnek sem kell úgy tennie, mintha mindenre tudná a megoldást. Szabad azt mondani, hogy "nem tudom, kicsim, én is aggódom, de itt vagyok veled." A gyerekek gyakran jobban reagálnak a hiteles jelenlétre, mint a tökéletes válaszokra. 

Az őszinteség nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden részletet elmondunk, hanem azt, hogy kapcsolatban maradunk a gyerek érzéseivel. Amikor a szülő elismeri a félelmet vagy a bizonytalanságot, az gyakran biztonságosabb érzelmi teret teremt, mint egy gyors, megnyugtató, de üres válasz.

Ebben a helyzetben a legfontosabb erőforrás maga a kapcsolat. A közös beszélgetések, a mindennapi rutin, a játék, a figyelem és a szeretet olyan érzelmi alapot adhatnak, amelyben a nehéz kérdések is elférnek. A gyerekek sokszor ebből a stabil jelenlétből merítik a biztonságérzetüket, még akkor is, ha a jövővel kapcsolatban nincsenek egyszerű válaszok.

„Próbálunk tudatosan élni, kevesebbet fogyasztani, biciklivel járni, de amikor a híreket olvasom, úgy érzem, mindez teljesen jelentéktelen. Közben azt látom, hogy a gyerekeimnek egyre több mindent kell majd elviselniük. Néha egyszerűen lebénít ez a tehetetlenség.”

Mindannyian átélhetünk ilyen belső ellentmondást: a mindennapi döntések szintjén igyekszünk felelősen élni, mégis azt érezzük, hogy ezek a lépések eltörpülnek a válság léptéke mellett. Ez könnyen vezethet ahhoz az élményhez, hogy az egyéni erőfeszítések jelentéktelenek, és nincs valódi hatásuk. A gyermekeik jövőjéért aggódó szülők esetében ez sokkal erősebb lehet. 

A tehetetlenség érzése gyakran akkor jelenik meg, amikor a probléma rendszerszintű, miközben a rendelkezésre álló eszközök egyéni szinten mozognak. Látjuk a nagyobb folyamatokat, de a saját cselekvési tér szűknek tűnik. Ez a feszültség hosszabb távon kimerítő lehet, és bénultsághoz vezethet.

Ilyenkor fontos lehet észrevenni, hogy a mindennapi döntések nemcsak a globális hatásuk miatt számítanak. A gyerekek számára ezek a választások mintát adnak arról, hogyan lehet értékek mentén élni, kapcsolatban maradni a világgal, és hogyan lehet felelősséget vállalni akkor is, amikor nincs teljes kontroll a helyzet felett.


A különböző történetek mögött sokszor hasonló érzések húzódnak meg: aggodalom, bűntudat, bizonytalanság, tehetetlenség, kétségbeesés. Ezek egy olyan korszak érzelmi lenyomatai, amelyben sokak jövőképe megrendült. Megnyugtató válaszok nincsenek, és már az is segíthet, ha van egy hely, ahol ezek az érzések kimondhatók,  megoszthatók, nem kell őket titkolni.

A gyerekek biztonságérzete nem abból fakad, hogy a felnőttek minden kérdésre megnyugtató választ adnak. Inkább abból, hogy érzik: a nehéz kérdéseknek is van helye a kapcsolatban, és a szülők nem hagyják őket egyedül az érzéseikkel. A jelenlét, a figyelem, a mindennapi élet apró, ismétlődő gesztusai olyan érzelmi alapot adhatnak, amelyben a bizonytalanság is hordozhatóbbá válik.

Ebben az értelemben a remény nem feltétlenül egy állandó, derűs érzés, hanem inkább egy tapasztalat: annak megélése, hogy a nehéz érzések ellenére is van kapcsolat, van gondoskodás, és van közösség, ahol ezekkel nem kell egyedül maradni. Ez a megtartó tér sokszor fontosabb, mint bármilyen kész válasz a jövő kérdéseire.

Ha kétségbeesett szülőként olvasod ezt, akkor tudd, hogy nem vagy egyedül. És igen, most valóban sok minden ad okot a kétségbeesésre. Időnként át kell élnünk kétségbeesést, reménytelenséget is, mert ez része annak, hogy élünk, éberek vagyunk, és törődünk a világgal. Ez az ára annak, hogy szívvel élünk. A kulcs az, hogy ne itt töltsd minden percedet. Engedd meg magadnak, hogy időnként teljes súlyával átérezd, de emlékeztesd magad: ez csak egy része az életednek, nem az egész. Aztán kapcsolódj újra ahhoz, amiért továbbmész.

Az érzelmi ellenállóképesség olyan, mint egy izom: akkor erősödik, ha újra és újra végigmegyünk ezeken az érzelmi körökön. Idővel stabilabb támaszai lehetünk a gyerekeinknek ebben a bizonytalan világban. Közben azt is megtanulják tőlünk, hogy az érzéseknek helye van, és hogy az életnek akkor is lehet értelme, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk.

Szülőnek lenni a mai világban klímaválság nélkül is nagy kihívás: rengeteg az elvárás, az útmutató, hogy hogyan kell tökéletes szülőnek lenni. Ez önmagában is kimerítő, és ha úgy érzed, hogy sok, akkor idézd fel, hogy egyáltalán miért csinálod: mert szereted a családodat, a barátaidat, a gyermekeidet. Nézz fel a csillagokra, és kapcsolódj valami nagy és gyönyörű végtelen csodájához. Engedd meg magadnak a rácsodálkozást. Miután levegőhöz jutottál, térj vissza. Légy bátran tökéletlen. Légy ember. És menj tovább.