Hiperobjektum

...minél több adatunk van a hiperobjektumokról, annál kevesebbet tudunk róluk.

Az alábbiakban néhány rövid részletet egy olyan közösségi álmodási esemény átiratából veszünk át, amelyen 16 klímaművész, tudós és kutató gyűlt össze; olyan aktivisták, akiknek a részvétele naponta szembesíti őket a klímaváltozás fenyegetéseivel (Manley & Hollway, 2019).

A közösségi álmodás mátrixformátuma célja, hogy elérjen egy olyan kulturális tudattalanhoz, amely a legjobb esetben is csak vékonyan van képviselve a rendelkezésre álló diskurzusokban. Ehhez egy pszichoanalitikusan informált pszichoszociális megközelítésre támaszkodott. Ezeket a kivonatokat azonban úgy választottuk ki, hogy Timothy Morton bölcsész és ökofilozófus munkássága nyomán az éghajlatváltozás mint "hiperobjektum" legfontosabb jellemzőit illusztrálják. Az elképzelés az, hogy megnézzük, vajon a hiperobjektumok elmélete hozzájárulhat-e egy további dimenzióhoz a pszichoszociális megközelítésen belül.

Egész éjjel álmodtam, és folyton felébredtem, hogy megpróbáljam megtartani az álmokat. Nem tudtam megragadni őket. Nem tudtam visszatérni hozzájuk. Mintha egy folyóban lennék, és felkapkodnám a vizet, nem tudtam megtartani az álmokat. Mintha a víz átfolyna az ujjaimon. És ha újra megtenném, akkor azok elfekvővé váltak, és aztán átcsavarodtak az ujjaimon. [...] Csak arra emlékszem, hogy megpróbáltam megtartani a vizet, összegyűjteni a vizet, ahogy az átfolyik az ujjaimon.

Morton fő állítása a klímaváltozás megragadhatatlansága. A hiperobjektumok olyan térbeli és időbeli kiterjedéssel rendelkeznek, amely történelmileg meghaladja az emberi megismerés hatókörét; "masszívan túlnőnek rajtunk" (2013, 12. o.). A globális felmelegedés (ahogy Morton nevezi) paradox módon egy rendkívül elvont fogalom, amelyet sehol nem lehet megragadni, ugyanakkor "itt van az én társadalmi és tapasztalati teremben" (2013, 27. o.). Viszkózus minősége van: mindenre rárakódik.

Az éghajlatváltozás sikamlós jellege felismerhető szál lett a Mátrix során, többször is a víz és az angolna (bébi angolna) képére támaszkodva. A téma kibővült a számok megfoghatatlanságával:

Sudokut csináltam az angolnákkal, és próbáltam számokba rendezni őket, de folyton mozogtak. Nem tudtam rávenni őket, hogy megálljanak ott, ahol lenniük kellett volna. Állandóan próbáltam visszatartani őket [...] nem illeszkedtek úgy, ahogyan kellett volna...

Széles körben felismerték, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos hatalmas tudományos ismeretanyag, amely már évekkel ezelőtt megállapította a fenyegetés tényszerűségét, nem tudta a legtöbb ember számára elérhetővé tenni az éghajlati valóságot. Morton ezt a paradoxont ragadja meg abban a sokatmondó állításban, hogy "minél több adatunk van a hiperobjektumokról, annál kevesebbet tudunk róluk" (2013, 180. o.).

A műalkotások beemelése a Közösség álmodás eseménybe, valamint a hasonló gondolkodásúak között a tartalmazó tér megtapasztalása olyan sokszorosan sűrített képeket tett lehetővé, amelyeket normális körülmények között nem lehet behozni a gondolkodásba. Ezek a feltételek segítettek értelmezni egy olyan hiperobjektum borzongató tapasztalatát, amely mindenhol összekapcsolódik, túlszárnyalja az emberi megismerési képességet, amelyet a tudomány nem tud megfogni, amely mindenre rárakódik, mégis nem lokális.

REFERENCIÁK

Manley, J. and Hollway, W. (2019). Social dreaming, art and climate change. In Hoggett, P. et al. Climate psychology: on indifference to disaster. Palgrave.

Morton, T. (2013). Hyperobjects: philosophy and ecology after the end of the world. University of Minnesota Press.

Morton, T. (2010; 2012 in paperback). The ecological thought. Harvard University Press.