A klímaváltozás tagadása

... a tagadás nem tudatlanság, és ahhoz, hogy valamit tagadjunk, először valóságosnak kell látnunk. 

NE LÁSS ROSSZAT

Ma már sokan elfogadják az éghajlatváltozást, de nem veszik figyelembe annak jelentőségét. A tagadás pszichológiai és szociológiai elméleteivel próbálták ezt jobban megérteni. Mindegyik abból indul ki, hogy a tagadás nem tudatlanság, és ahhoz, hogy valamit tagadni tudjunk, előbb valóságosnak kell látnunk azt. Freud (1925) kétféle tagadásról írt: a "negligálásról", amikor valami ismertet nem igaznak, nem létezőnek, nem megtörténtnek tekintünk, és a "hárításról", amikor valami ismert, de jelentéktelennek tekintjük. A tagadás lehet tudatos és cinikus is, ezt nevezhetjük "hivatásos/professzionális tagadásnak" (denialism) szóval jelölik. Ez az ipar által finanszírozott kísérlet arra, hogy az embereket az éghajlatváltozás tagadására bírják. A professzionális tagadás a tagadás különböző formáinak fellendítésére törekszik, hogy elérje célját, vagyis a fosszilis tüzelőanyag-ipar számára a szokásos üzletmenet fenntartásának (Oreskes és Conway, 2010).

HÁRÍTÁS: NE ZAVARJANAK

A hárítás a valósággal való szembenézés okozta érzelmi zavarok minimalizálásának összetett módjait foglalja magában. Ez akár azt is lehetővé teheti, hogy valaki egyszerre tagadja és elismerje az éghajlatváltozást, de az elme különböző részeivel. A hárítás nagyon hasonlít ahhoz, amit Stanley Cohen (2001) szociológus implikatív tagadásnak nevezett, amikor a tényeket anélkül ismerik el, hogy ebből következően felelősséget vállalnának a velük kapcsolatos cselekvésre. Ez lehetővé teszi az emberek számára, hogy elkerüljék azt, hogy rosszul érezzék magukat, és ezáltal felelősnek érezzék magukat a cselekedeteikért.

A HÁRÍTÁS ÉS AZ EGYÉN

Az egyéneken belül a hárítás számos, egymástól finoman eltérő formát ölthet. Íme néhány példa: "Elmentünk Indiába karácsonykor, mert megtehetjük [nevet]; meg is tettük. Arról nem is beszélve, hogy ez mit jelent: mit jelentett a környezetre nézve az a kilenc órányi repülés oda és kilenc óra vissza - erre nem gondoltunk. Még akkor sem, ha mindketten elég intelligensek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, sok más ember ugyanezt teszi, és ez valószínűleg nem fenntartható"."

A hangsúlyos szó a "valószínűleg". A sok fosszilis üzemanyaggal repülő repülőgép nem fenntartható. Ez tény. A valószínűség téves bevezetése feltehetően enyhíti a kényelmetlen érzést, hogy a repülés jelenleg káros. Ez a példa is mutatja, hogy a hárítás trükkös, elferdíti a tényeket a saját álláspontunk igazolására, hogy ne érezzük magunkat érintettnek a károkozásban.

"Elrepülök Kanadába, aztán helisíelni megyek. Ez gonosz, szörnyű, a környezetre nézve, de én, én ezt szeretem csinálni, szóval, megteszem."

Ez nem feltétlenül hárítás. Lehet, hogy a beszélő teljesen tisztában van a károkkal, és meghozta a döntését, esetleg egy amorális és cinikus döntést. Nagyon gyakran azonban az ilyen típusú kijelentés valóban hárítást jelent. Arra épül, hogy az illető nem látja át teljesen a globális felmelegedés okozta pusztítást. Ez a hárítás egy másik lehetséges formájához vezet, amely a "klímaváltozás" kifejezés használata a "klímakatasztrófa" kifejezés helyett. A klíma nem "csak változik". Összeomlik.

A hárítás általában együtt jár a törődéstől való elhatárolódással. A következő példa rávilágít a hárítás működésére olyan esetekben, amikor valaki ellentétes meggyőződéseket vall egyszerre:

"Amikor a hírekben hallasz arról, hogy Brazíliában kivágják az esőerdőt, és azt gondolod, ó, ne! De mivel ez olyan messze van... és nem a te küszöbödön történik, akkor ez nem érint téged. De persze, hogy érinteni fog, mert hatással van a világra."

Az aktív implicit tagadás nem ugyanaz, mintha elviselhetetlennek találnánk egy helyzetet, és ezt ki kell szűrnünk, hogy tovább tudjunk menni. Íme egy példa az utóbbira:

"Csak akkor, amikor felmész a Los Angeles feletti hegyekbe, és lenézel a levesbe, amikor szó szerint nem látsz magad alá, az a barna valami alattad nem felhő, hanem valójában szennyezés; de aztán lemész, és megint elfelejted." 

Mennyiben kell ennek az embernek funkcionálisan elfelejtenie azt, amit alapvetően tud (a levegő, amit belélegzik, nem belélegezhető és lassan megöli), mert ezt folyamatosan, pillanatról pillanatra tudni elviselhetetlen? Ha ezt is csak hárításnak neveznénk, az annyira kitágítaná a fogalmat, hogy már használhatatlan lenne.

HÁRÍTÁS ÉS KULTÚRA

Zerubavel (2006) a mindennapi tagadást kulturálisnak tekintette: a gyerekek a felnőttektől tanulják meg, hogy mit kell "lényegtelennek" tekinteni - tabukat, eufemizmusokat, tapintatlanságot, a nyilvánvaló dolgok elkerülését. A tagadás társadalmilag strukturált: a csendes kívülálló hallgatólagosan elfogadja a beszélő tagadását, a hallgatás megtörőit pedig azzal szankcionálják, hogy lejáratják vagy nevetségessé teszik őket. Norgaard (2011) tanulmánya a társadalmilag szervezett tagadásról egy kis norvég közösségen belül megmutatta, hogy a kulturális normák és a társadalmi következményektől való félelem hogyan gátolják az egyéneket abban, hogy szabadon beszéljenek az éghajlatváltozásról. Randall a szén-dioxid-kibocsátásukat csökkenteni kívánó csoportokkal (Carbon Conversation csoportok) végzett munkája szintén rávilágított arra, hogy a csoportok milyen nyomást gyakorolhatnak az emberekre, hogy maradjanak a tagadásban (például hangosan mondták egy munkahelyi helyzetben: "Itt jön Barbara, lányok, jobb, ha nem beszéltek többet a repülésről!") (Randall & Brown, 2015). Sally Weintrobe (2019) arról írt, hogy a neoliberális kultúra aktívan eltávolít minket a gondoskodó oldalunktól. Azért dolgozik, hogy ne törődjünk dolgokkal. Ő ezt a nem-törődés kultúrájának nevezte el, a nem-törődés (un-care) szót kötőjellel írva, hogy jelezze, ez egy aktívan irányított elhatárolódás. A tagadás - és különösen a hárítás - olyan fogalom, amely segíthet jobban megérteni a klímavészhelyzettel való szembenézés és az arra való reagálás nehézségeit, de akkor nem, ha általános jelleggel alkalmazzuk. Általánosságban a fogalom segíthet meglátni, hogy számos módunk van arra, hogy elhárítsuk a valóságot, akár úgy, hogy egyelőre távol tartjuk azt, akár úgy, hogy merevebb módokat találunk a tudatosság blokkolására.

REFERENCIÁK

Cohen, S. (2001). States of denial: knowing about atrocities and suffering. Polity.

Freud, S. (1925a). Negation. SE, XIX. 233-240.

Norgaard, K. (2011). Living In denial: climate change, emotions and everyday Life. MIT Press.

Oreskes, N. and Conway, E. (2010). Merchants of doubt. Bloomsbury Press.

Randall, R. and Brown, A. (eds.) In time for tomorrow? The carbon conversations handbook. The Surefoot Effect.

Weintrobe, S. (2019). Climate change: the moral dimension. In Morgan, D. (ed.). The unconscious in social and political life. Phoenix Press.

Zerubavel, E. (2006). The elephant in the room: silence and denial in everyday life. Oxford University Press.