Katasztrofizmus

Hogyan tudunk „arányosan” félni, amikor még a klímatudósok sem tudják világosan felvázolni ennek a veszélynek a jövőbeli körvonalait?

KATASZTROFÁLIS SZORONGÁS

Sok embert, aki terápiás segítséget kér, a magánéletében a közelgő katasztrófa gondolatai emésztik fel. Az ilyen félelmetes töprengések tárgyai sokfélék lehetnek - elképzelt betegségek, visszaesések és kudarcok, társadalmi megaláztatások -, de bármi is álljon a középpontban, a rettegés olyan intenzív lehet, hogy néha "katasztrofális szorongásnak" nevezik, mivel az ember szó szerint úgy érzi, hogy szétesik, és a világa a végéhez közeledik.

NYOMASZTÓ ÉRZÉSEK

Traumatizálhatnak bennünket a saját képzeletünk, valamint a valós élet katasztrófái is (Boulanger, 2007). De a hidegháború idején a nukleáris megsemmisülés réme szinte teljes egészében a képzelet közvetítette - a nukleáris háború sosem jött el, csak a gondolata volt rémisztő. Hasonló módon a klímaváltozás is túlzásokkal fenyegeti a képzeletet. Hogyan tudjuk félelmeinket "arányosítani", amikor még az éghajlatkutatók sem tudják világosan meghatározni ennek a fenyegetésnek a jövőbeli körvonalait? Amikor az egyén hirtelen, és nem csak intellektuálisan, tudatára ébred az éghajlatváltozás által jelentett fenyegetés óriási méretének, könnyen átcsaphat a tagadás állapotából a túlzás állapotába, amelyben a fenyegetést katasztrofálisként éli meg. Ez bénító szorongáshoz vezethet, ami pszichológiai traumával egyenértékű, és jelentős mentális egészségügyi következményekkel járhat. Egyre több bizonyíték van arra, hogy a nyugati társadalmakban is vannak ilyen hatások. A Climate Psychology Alliance létrehozott egy hálózatot olyan szakemberekből, akik képesek csoportos vagy egyéni terápiás támogatást nyújtani az ilyen szorongást átélő egyéneknek.

A SZORONGÁS KEZELÉSE

Az emberek nagyobb valószínűséggel érzik magukat túlterheltnek, ha egyedül és tehetetlennek érzik magukat. Ha a klímaváltozás olyan, mint egy elefánt a szobában, amiről senki sem akar beszélni, akkor egy "társadalmilag kialakult csend" jön létre, amely elszigetel bennünket. Ezért az elszigetelődés ellen hat, ha olyan helyi légkört teremtünk (munkahelyen, barátokkal stb.), ahol a klímaváltozásról való beszélgetés nem okoz gondot. Ugyanilyen fontos a cselekvőképesség érzése, az az érzés, hogy van mit tenni, hogy van némi hatalmunk, ami azt jelenti, hogy sokkal kevésbé valószínű, hogy eluralkodik rajtunk a félelem és a kétségbeesés. Miközben azonban az aktivitás a kétségbeesés ellenszere lehet, fennáll a veszélye annak, hogy az aktivizmus az érzések elleni védekezéssé válik, egyfajta hiperaktivitássá, amely nem fenntartható, és kiégéshez vezet. Sok bizonyíték van arra, hogy az aktivizmust a tényekkel való intenzív foglalkozástól való tudatos eltávolodás tartja fenn a legjobban. Ezeket nem hagyjuk figyelmen kívül, de inkább háttérbe szorítjuk őket, inkább úgy, ahogyan valaki, akinek nehéz egészségügyi állapota van, arra törekszik, hogy a betegség helyett az életre koncentráljon (Hoggett és Randall, 2018).

KATASZTROFISTA MOZGALMAK

Ha visszatekintünk a történelemben, láthatjuk, hogy a társadalmakat a nagy társadalmi megrázkódtatások időszakaiban hogyan ragadta meg a közelgő katasztrófától való félelem. Az olyan katasztrofista mozgalmak, mint a keresztes hadjáratok, a világvége eljövetelét hirdették. Amennyiben az ilyen mozgalmak hittek abban, hogy a "kiválasztottak" megmenekülnek, akkor apokaliptikusak is voltak (Cohn, 1970). Ma az USA-ban sok keresztény fundamentalista apokaliptikus szemléletű, hisznek abban, hogy a "végidőkben" élnek, és a Második Eljövetel jeleit keresik (és a klímaváltozás rengeteg árvízzel és tűzzel szolgál). Az ő táboruk átfedésben van a prepperek egyre növekvő csoportjával, a kvázi-katonai csoportoktól kezdve a milliárdos hedge fund menedzserekig, akik Új-Zéland érintetlen vidékein vásárolnak maguknak búvóhelyeket.

KÖZPONTBAN A TÚLÉLÉS

Egyesek (Lasch, 1984) azt állítják, hogy a katasztrofista és apokaliptikus irányzatok ma már átitatják a mainstream kultúrát, beleértve a filmet és az irodalmat is. Amint az alábbi részlet egy szupermarket pénztárosával készült interjúból is jelzi, ezek az irányzatok ma már a mindennapi életünk hátterét adják: "Emlékszem, amikor megnéztem a Holnapután című filmet... Ó, Istenem, imádtam azt a filmet. Többnyire nem engedhetem meg magamnak, de annyiszor láttam már... Imádom a katasztrófafilmeket... Mindent tudok, mit kell tenni, ismerem az összes országot, ahová el kell menni, ha valami szörnyűség történik. Én mondom neked, jól meg vagyok tervezve." A veszély az, hogy a túlélés a mindennapi élet egyik központi aspektusává válik, arra ösztönöz, hogy napról napra éljünk, kerüljük a kötődéseket és a hosszú távú kötelezettségeket a saját közvetlen csoportunkon kívül, tartsuk a fejünket lehajtva és tartsuk fenn az éberséget. Néha azt mondják, hogy ha az emberek egyszer megértik, hogy az elszabadult éghajlatváltozás miatt a mi kollektív túlélésünk van veszélyben, akkor úgy fognak harcolni, mint az ördög. Ezzel szemben a csak a túlélés iránt elkötelezett emberek nagyobb valószínűséggel készítik elő a menedéküket, akár a fejükben, akár a hegyekben, akár, mint Elon Musk, a világűrben.

REFERENCIÁK

Boulanger, G. (2007). Wounded by reality: understanding and treating adult onset trauma. The Analytic Press.

Cohn, N. (1970). The pursuit of the millennium. Paladin.

Lasch, C. (1984). The minimal self: psychic survival in troubled times. W.W. Norton.

Hoggett, P. and Randall, R. (2018). Engaging with climate change: comparing the cultures of science and activism. Environmental Values, 27: 223-243.